Szvoboda Bence rengeteg emberre hatással volt rövid földi léte során, de talán kijelenthető, hogy Pataki Martinra volt a legnagyobb hatással. A legjobb barátok voltak a pályán és azon kívül is. Martint sokszor segítette tanácsaival, hogy jobb lehessen a sportban. Egy ilyen történetet írt meg nekünk Martin a rengeteg közül.
Azt hiszem, 2012-t írtunk. Már pár éve együtt edzettem Bencével. Sok mindent tanultam addigra tőle, de a versenyeken ez nem igazán jött ki. Nem voltak túl jók a rajtjaim, nem tudtam sokat előzni, csak vonatoztam a pályán. Ha utolértem valakit, hiába voltam gyorsabb, beszorultam mögé. Ezzel szemben engem sokszor könnyedén kikerültek, és nem tudtam tartani a pozíciómat.
„Félsz a többi versenyzőtől?” – kérdezte tőlem az egyik versenyen.
„Nem, dehogyis! Csak be volt durranva a kezem…” – mondtam Neki.
„Ez nem szégyen. Még nincs meg a kellő tapasztalatod, és nincs olyan edzőpartnered sem, akivel gyakorolhatnád, milyen fej-fej mellett motorozni. De ezen tudunk segíteni.” – válaszolta.
Ekkor elmondtam neki, hogy valóban ez a helyzet… Egyszerűen leblokkolok, ha valaki túl közel van hozzám a pályán.
A következő edzésen – ha jól emlékszem, Ligeten voltunk – elkezdtünk dolgozni a problémán, fokozatosan felépítve. „Indulj el, menj a saját tempódban, én pedig jövök melletted.” – mondta.
Így is tettünk, mentünk pár kört. Én végig feszült voltam, sokkal lassabb, mintha egyedül mentem volna. Ekkor megállított, és azt mondta, próbáljak meg egy kicsit felszabadulni, élvezni a versenyhelyzetet. Mentünk újra pár kört. Én picit jobbnak éreztem magam, de ő nem így gondolta. Azt kérte, menjek mögötte, és próbáljam meg megelőzni a kanyar bejárati ívein. „Engedd be mellém a motort, jó közel” – mondta.
Megint mentünk egy kört. Bár szinte csak gurult, sokszor még így sem tudtam megelőzni. Ismét megálltunk. „Jó, akkor most menj te elöl, én jövök mögötted, megmutatom, mire gondoltam.” – mondta. Ekkor még nem tudtam, hogy a „fokozatosan felépítjük” rész itt véget is ért.
Az első kanyarban mentem az íven, ő begurította mellém a motort, elvitte az első kerekemet, és a földön találtam magam. Az ijedségtől hirtelen fel sem tudtam állni. Ő visszafordult hozzám, megállította a motort, és ennyit mondott: „Na, ne szimulálj! Kelj fel, és folytassuk! Ez az, amitől félsz, de látod, nem haltál bele. Meg kell szoknod a kontaktot. Szembe kell nézned vele, hogy komfortosan érezd magad benne.”
Ettől a ponttól kezdve számtalanszor adott blockpass-t, rengetegszer borított fel. Volt, hogy ugrón összeértünk, kinyúlt a kezével, és tolt arrébb. Lehet, hogy ez valakinek durván hangzik – és valóban, nem mondhatom, hogy veszélytelen volt –, de egy biztos: kioltotta belőlem a nyámnyilaságot. Bár soha nem voltam a közelében sem annak, amit ő tudott, mégis sikerült valamennyit magamba szippantanom a mentalitásából:
Küzdj! Küzdj a végletekig, bármi áron!
Az utolsó pár szezonomban már nem féltem senkitől. Ha utolértem valakit, támadtam. Ha engem értek utol, igyekeztem védeni a pozíciómat. Sokat tanultam tőle a sportról – aztán, ahogy telt-múlt az idő, rájöttem: ez nem csak a sportra igaz. Hanem magára az életre is.
Ha három szóval kellene jellemeznem Bencét, ezek lennének: alázat, fegyelem, kitartás. Rendkívül értékes embert veszített el a magyar motorsport a halálával. Mennyi fiatalnak tudott volna még hasonlóan segíteni abban, hogy jobbak legyenek a motoron és az életben…
Pataki Martin
A képek 2020-ban készültek a pécsi pályán Martinról (#119) és Bencéről (#521) egy privát fotózás keretein belül.
MXonline.hu Blog 